A művészi transzformáció
Ebben a bejegyzésben egy kicsit megnézzük közelebbről a “művészi transzformáció” kérdéskörét. Ahogyan az előző bejegyzésben (ahol a mimézisről írtunk) is láthattuk, ugyanúgy itt is különböző nézőpontok léteznek. Ezeket tekintjük itt át, ebben a cikkben.
Mit nevezünk transzformációnak?
A transzformáció azt jelenti, “átalakulás, átalakítás”. A művészi transzformációt, tehát művészi átalakításként kell értelmeznünk. Ez egészen konkrétan azt jelenti, hogy a művész az eredeti témát megváltoztatva közli azt a szemlélővel. A művészi transzformációt sokféleképpen lehet értelmezni, ezt később még megvitatjuk, most azonban lássuk hogyan is néz ki ez a gyakorlatban.
Picasso és a transzformáció
Pablo Picasso a 20. századi modern művészetek egyik legmeghatározóbb alakja, életműve tökéletesen példázza a művészi transzformáció működését. Egyben Picasso talán az egyik legvéglegesebb, legszélsőségesebb formáját mutatja be a transzformációnak.
Picasso fiatal korában egészen realista módon ábrázolt, majd ahogyan fejlődött a művészete, úgy lettek egyre erőteljesebbek a transzformációi is.
Az alábbi képsorozat nagyon szemléletesen ábrázolja ezt a folyamatot.
A fenti Picasso önarcképeket balról jobbra kell megnézni. A baloldali képen Picasso 15 éves, a középső zsírkréta rajzon már 25 éves kori önmagát ábrázolja. A jobb szélső képet pedig 90 éves korában festette és ez is egy önarckép.
Ahogyan megfigyelhető, Picasso 15 évesen még teljesen reálisan ábrázolta önmagát, míg 25 éves kori képén már komoly változtatásokat eszközölt a valósághoz képest. A késői képen, pedig már teljesen felismerhetetlen. Itt már csak ezért tudjuk, hogy önarcképet látunk, mert a művész a kép címével közölte ezt a nézővel.
Javaslom a lenti gombra kattintva a videók megnézését, ahol további információk vannak a transzformációról.
Nézd meg az 5 db ingyenes videót!
Íme egy csomó további infó, és 5 szuper videó ami ennek a blogbejegyzésnek a témájába vág! Nézd meg!
A művészi transzformáció kérdése napjainkban
A mai modern művészetekben a transzformáció valahogy úgy történik ahogyan azt Picasso példájából is láthattuk. A művészek arra törekednek, hogy nagyon erőteljes transzformációkat hozzanak létre. Erősen megváltoztassák a valóság látványát az alkotásaikban.
Ennek pedig az lesz a következménye, hogy olyan új vizuális nyelvek jönnek létre, melyek első ránézésre teljesen értelmezhetetlenek, “olvashatatlanok” a néző számára.
Ahogyan Picassonál is láthattuk, az utolsó önarcképéről nem lehet őt felismerni, csak onnan tudjuk, őt ábrázolja a kép, hogy ő ezt elmondja ezt a nézőnek.
Tehát a modern művészetekben az erőteljes transzformáció miatt létrejön minden művésznél egy sajátos vizuális nyelvezet, melyet gyakran nem tudunk értelmezni.
Ha például egy művész rajzol egy kockát, és azt mondja, hogy az ú jelrendszerében ez egy fenyőfát jelent, ha pedig sok kockát rajzol akkor az fenyőerdő, akkor első ránézésre, ezt nem fogjuk megérteni, mert mi csak kockának illetve kockák halmazának látjuk a műveit.
Ahhoz, hogy megtudjuk mit is ábrázol valójában, szükséges, hogy el is mondja azt nekünk.
Ezzel szemben a realista művészek ábrázolásában nem érhető tetten olyan erőteljesen a transzformáció, így a képeiken szereplő motívumok is felismerhetőek maradnak. Ha egy realista festő úgy ábrázol egy fenyőfát ahogyan azt mindenki látja, akkor arról mindenki tudni fogja, első ránézésre is, hogy az egy fenyőfa, minden különösebb magyarázat nélkül is.
Kérdés: Akkor miért transzformálnak olyan erőteljesen a művészek, mint ahogyan Picasso is tette?
A válasz az előző bejegyzésben adott filozófiai háttér miatt, melynek alapvetései, hogy a művészetnek intellektuálisan felsőbbrendűnek és előrehaladónak kell lennie, és tartózkodnia kell a realista ábrázolástól.
Ezek a követelmények abba az irányba terelik a művészeket, hogy erőteljes transzformációkat hajtsanak végre alkotásaikon.
Egy realista művész is transzformál?
Egyesek szerint a realista művészek nem transzformálnak, hanem csak a valóságot másolják le, ezért ez nem tekinthető művészetnek. Ez alapvetően a Platóni filozófia következménye.
Ugyanakkor ott van az Arisztotelészi vélemény is, amely szerint a művész akkor is transzformál ha a valóságot másolja le. Hiszen ilyenkor a témát leképezi magában, és mintegy “saját magán átszűrve” közvetíti azt a nézőnek.
Azt sem szabad elfelejteni, hogy a transzformálás, már akkor elkezdődik, mikor kiválasztjuk a témát, kiemelünk egy részletet a tájból, beállítunk egy modellt, összeállítunk egy kompozíciót stb.
Tehát a transzformálás mértéke lehet nagyon finoman árnyalt, kevésbé érzékelhető és olyan erőteljesen, nyilvánvaló is mint ahogyan Picasso is csinálta.
Ezért az a véleményem, hogy a Realista művészek is transzformálnak, csak nem olyan erőteljesen mint ahogyan azt a modern művészek teszik.
Ezért Mindenki transzformál aki alkot valamit, még akkor is transzformálunk ha lemásolunk valamit.
Csak a transzformáció mértékében, érzékelhetőségében vannak különbségek.
Így igaz az az állítás, hogy aki nem transzformál nem lehet művész, de nem igaz az az állítás, hogy aki realistán fest ő nem transzformálna.
Ráadásul a realista festészetet nagyon szépen lehet ötvözni a modern technikákkal, így nagyon különleges alkotásokat lehet létrehozni, amelyek már akár a realista és a modern művészetek eltérő transzformációs törekvéseinek is egyaránt képesek megfelelni. Ahogyan pl. itt is megtekinthető.
Engem érdekel a Te véleményed a cikkel kapcsolatban, szívesen venném, ha alul hozzászólnál a bejegyzéshez!
Ha tetszett a cikk, kérlek értékeld itt a lenti csillagokkal és oszd meg a facebookon is, hogy mások is olvashassák!
Mióta elkezdtem aktívabban festeni, s a tanulmányaim során számtalan neves festő művét másoltam, foglalkoztat a téma, amiről te is írsz. Sokat filozofáltam rajta, anélkül, hogy visszanyúltam volna az ókori vagy későbbi korok gondolkodóihoz.
Nekem abból az irányból jött a téma, hogy amit festek – legyen az egy kép másolása, a valóság leképzése vagy elmém sűrűjéből támadt ihlet – az mennyiben belőlem fakad, mennyiben tükröz engem. Ha másolok egy képet, azt valaki más találta ki, állította elő – lehet, hogy abból, ami az orra előtt volt, de lehet, hogy a saját kútfőjéből. Ha a valóságot képezem le, akár fotó, akár modell alapján, az is egy látvány, ami valahogy testet ölt általam a vásznon. Voltaképp akár egy festmény, akár egy fotó, akár egy ihletett gondolat, mind-mind olyan, ami számomra jelent valamit. Olyasmit soha nem festettem, ami valamiért nem fogott meg. Olyan festményeket másoltam, amik felhívták az érdeklődésemet, megtetszettek. A valóság olyan szeleteit igyekeztem leképezni, ami érdekes, tetszetős volt számomra. Az ihletett gondolatoknak meg pláne volt hozzám közük. Tehát akármi is az, amit megfestek, transzformálok, az mind olyan, ami belőlem fakad, közöm van hozzá. Ráadásul mindaz, amit megfestettem a sajátos ecsetkezelésemmel történt, mondhatnám a festményeim “monásak” még akkor is, ha Van Gogh volt az eredeti, amiből származik.
Szóval szerintem akármi is legyen az INPUT, ami hat ránk, az transzformálódik bennünk, általunk, s csak ezután lesz OUTPUT , vagyis festmény (vagy más) belőle. Hogy az OUTPUT fotórealisztikusnak, impresszionistának, szürrealistának vagy épp absztraktnak nevezhető, az talán azon múlik, hogy épp milyen egyéb tényezők hatnak rám, s ezek hogyan hatnak az INPUTra a transzformáció alatt, ami bennem megy végbe. Van, aki beáll egyfajta stílusra, így kiszámítható, hogy egy INPUT kb. milyen OUTPUTot eredményez. És van, aki örökké változik, próbálkozik, kísérlezek, mint a fenti példában Picasso. Ahogy látszik, az INPUT változatlan, hisz önmagát ábrázolta. De a transzformáláskor más-más dolgok hatottak rá, így hogy az arcát hogyan adta vissza, az jelentősen változott.
Mi magunk vagyunk a transzformátorok. Senki más nem látja olyannak a világot (a valóságot?), amilyennek én. S ez mindenki mással így van. Szubjektív a valóság. S ha így nézem, akkor nem is nagyon beszélhetünk realista festészetről, hiszen ki az, akinek a realizmusát elfogadjuk, amikor mindenkinek más a valósága?…..
Gondolom, a realista valóság, a kollektív tudat aktuális kreálmánya. Részben erre reflektál a szubjektív tudat, ami ezen a szinten szintén folyton változik. A szubjektum azonban kapcsolatban van az örök változatlannal, aminek közvetítése motiválja a művészt, a színek, és formák egyszerű, kétdimenziós eszközével. uff 🙂