Az előző bejegyzésben melyet itt olvashatsz megnéztük a szépség definícióját, és azt, hogy a szépségnek milyen szerep juthat a műalkotásokon. A mai bejegyzésben azzal foglalkozunk, hogy mi és hogyan jelenhet meg egy alkotáson, és egyáltalán a szépség ellentéte is lehet tárgya egy alkotásnak.

Amikor arról beszélünk, hogy mi lehet egy műalkotás témája, akkor sok vitával találkozhatunk. Ezeknek a vitáknak rendre az szokott táptalajul szolgálni, hogy egy-egy kényes, bizarr téma megjelenhet e egy művészeti alkotásban, avagy sem!?

Ez az a pont, ahol nagyon nehéz meghúzni egy határvonalat, pedig olykor talán úgy tűnik mégiscsak meg kell húzni, mert határokra szükség van, ha egy konkrét téma jellemzőit akarjuk behatárolni. Ilyen téma a művészet és a műalkotás is, amely valamelyest behatárolható, és mint ilyen kell legyenek határai, kell hogy legyenek olyan részei amelyek úgymond “beleférnek” e fogalmakba, míg mások pedig nem férnek bele.

Vagy talán mégsem!?

Ezeknek a határoknak a megtalálása azért is nagyon nehéz, mert igen összetett dolgokból tevődik össze az az értékrendszer aminek mentén e határok körvonalai kirajzolódnak.

Ráadásul az sem könnyíti meg a helyzetet, hogy itt is jelentős szerepe van a szubjektív véleménynek, és a szubjektív ítéleteknek.

Megpróbálom ezeket a tényezőket feltárni.

Általános erkölcsi értékrendszer

Létezik egy olyan erkölcsi értékrendszer, ami bizonyos dolgokat elfogad, míg másokat elutasít. Ez az értékrendszer egyes kultúrákban eltérő lehet, bár többnyire vannak közös pontjai. Érdekességképpen, a legtöbb kultúrában vallási hovatartozás, vagy egyáltalán vallási ismeretektől függetlenül is jelen van a keresztény tízparancsolatnak megfelelő, vagy ahhoz közelálló értékrendszer. Ilyen pl. hogy a “Ne lopj!” Ne ölj!” fogalmait egy a civilizációtól elzárt, kereszténységet nem ismerő bennszülött társadalomban is megtalálhatjuk. Ugyanis ezek az alapvető emberi értékrendszer részei, amelyek társadalomaktól függetlenül jelen van minden ember értékrendjében.

De vannak olyan értékrendszeri megnyilvánulások is amelyek már egészen eltérőek, vagy ellentétesek lehetnek egyes kultúrákban. Ilyen pl. hogy nálunk nem illik böfögni, míg van olyan kultúra ahol kifejezetten az étel dicséretének számít a jóleső böfögés étkezés után, melynek elmaradása majdhogynem sértés a vendéglátóval, háziasszonnyal szemben. Nyilván rengeteg ilyen eltérést fel lehetne sorolni még, de nem vagyunk szociológusok, így erről elég ennyi szót ejtsünk.

Azonban ahogyan egy adott civilizációnak megvannak a saját értékrendjei, úgy az egyéneknek is vannak saját szuverén értékrendjei, melyek itt-ott eltérhetnek az adott társadalomban általánosan elfogadott értékektől. Ez az oka, hogy valaki felháborítónak tarthat egy-egy megnyilvánulást, míg másvalaki ugyanezt elfogadhatónak tartja egyazon kultúrkörbe tartozó személyek közül.

Ugyanezek az értékrendszeri hatások és különbségek jelenhetnek meg a művészetekben is. Ezek jelenléte miatt fordulhat elő, hogy egyes alkotások körül viták alakulnak ki, hogy az művészet e, avagy sem, vagy éppen illendő dolgot, vagy illendő módon ábrázol e, avagy sem.

A festészet történetében egy nagyon jó példa erre Eduárd Manet – Reggeli a szabadban c. festménye. Manet a képet úgy festette meg, hogy egy piknikező embercsoportot ábrázolt, az előtérben két ruhában lévő férfit, akiknek a társaságában egy meztelen nő tartózkodott. Ez óriási közfelháborodást okozott a párizsi közvéleményben. Nem a meztelenséggel volt a probléma, hiszen azt már megszokták és elfogadták az aktok által. A gondot az okozta, hogy egy illetlen élethelyzetet mutatott be a festmény. Ugyanis egy átlagos akton, egy vagy több meztelen emberalak látható, valamilyen intim élethelyzetben, de ilyenkor minden képen szereplő alak meztelen szokott lenni, pl. fürdőző nők stb. Egy normális, hétköznapi intim pillanatban megörökített meztelen ember látványa, nem háborítja fel a közönséget.

Eduárd Manet – Reggeli a szabadban

Manet képével azonban más volt a helyzet. A kép arról szól, hogy két férfi és egy nő, vidáman piknikeznek a szabadban, és a két felöltözött férfi előtt a nő szégyentelenül mezítelenül mutatkozik. Ez a valóságban is illetlen viselkedés lenne, és ennek az illetlenségnek az ábrázolása volt az, ami miatt felháborodott a közönség a kép láttán.

Mindezt a felháborodást az a közönség mutatta, akik számára teljesen hétköznapi és általános tevékenység volt esténként a Párizsi bordélyházak látogatása. Ezt a jelenséget hívják prüdériának, álszeméremnek is.

Manet erre az álszemérmes prüdériára akarta felhívni a figyelmet ezzel a képpel, és ez sikerült is neki, hiszen a közönség fölháborodása éppen az ő igazát bizonyította.

Ugyanakkor a művészek mindíg forradalmárok voltak, akik nem hétköznapi módon látják a világot. Egy művész gyakran sokkal jobban elmélyed egy-egy adott témában mint ahogyan azt egy átlagember teszi. Egy művész gyakran sokkal mélyebben képes átélni egy élethelyzetet, ezek sokkal erősebben hatnak rá mint másokra.

A művészek gyakran a társadalmi problémák iránt is fokozottan érzékenyek, és az ezekkel kapcsolatos gondolataikat megjelenítik alkotásaikban, a festészetben is.

Minden emberre jellemző, hogy a saját véleményét, hangját hallatni szeretné. Az átlag ember ezt a környezetében teszi, barátai, ismerősei, munkatársai felé fejezi ki gondolatait, véleményeit. Ezt az emberek szavakkal vagy tettekkel fejezik ki. Például a nemtetszésüket, megvetésüket, kifejezik szavakkal úgy, hogy pl. azt mondja “Nekem nem tetszik amit művelsz”, vagy kifejezheti tettekkel is, pl. levegőnek tekinti a megvetett személyt, stb.

A művész ezzel szemben az alkotásain, a festészetén keresztül fejezi ki önmagát, azon keresztül fejti ki a véleményét egyes dolgokat illetően. További különbség, hogy a művésznek nagyobb a közönsége is, hiszen főleg ha már ismert, befutott alkotó, akkor sokan odafigyelnek a megnyilvánulásaira, tehát nagyobb súlya van a véleményének adott estben. A felelőssége is nagyobb éppen emiatt.

Amikor Picasso megfestette a Guernica c. festményét, ami a festészet történetének az egyik legfigyelemreméltóbb pillanata volt, akkor ezzel nyíltan felemelte a “hangját” a Náci Németország által támogatott Franco tábornok szörnyű tette, a több száz halálos áldozatot követelő Guernica városának lebombázása ellen. A Guernica festményen semmi szépség nincs. A háború borzalmairól, és az áldozatok szenvedéséről szól. Picasso, nem mérlegelte a következményeit annak, hogy e képet kiállította, nem foglalkozott azzal, hogy politikailag, hogyan hat ez a személyére akár a saját hazájában, akár a Náci Németország fenyegető árnyékában. Ő pusztán élve a művészi szabadság jogával, felhívta a figyelmet egy társadalmi problémára, még akkor is, ha ez sokaknak nem tetszett, és ha ezzel a saját biztonságát is veszélybe sodorhatta. Vagy ha éppen a hazájába való visszatérés lehetőségét sodorta vele veszélybe, hiszen nyilván “Persona non grata” lett ezzel a képpel, a Franco rezsim szemében.

 

Pablo Picasso – Guernica

Mégis, ha művészeti szempontból nézzük, akkor egy szép alkotás, mert a drámaiság és a súlyos tartalom, zseniális, művészi megjelenítése teszi az alkotást gyönyörűvé, a borzasztó téma ellenére. Ugyanúgy van ez a festészetben, ahogyan a költészetben, színházban, vagy az irodalomban is. Hiszen pl. sokszor a legnagyobb tragédiák prezentálása válik, a legszebb irodalmi művekké, stb.

A művészeknek ez a fokozott igazságérzetük, és a társadalmi problémákkal szembeni túlzott érzékenységük okozza azt oly gyakran, hogy egy-egy művész olykor valami nagyon kényes témához nyúl, amelyet kendőzetlenül meg is jelenít.  Egy művész ha elkezd egy társadalmi problémával foglalkozni, akkor azt az alkotásain keresztül fogja megjeleníteni. A művész számára nem a szépség megjelenítése, vagy a társadalmi konvenciók betartása lesz a fő szempont az alkotás közben, hanem a probléma bemutatása, a figyelem felhívása a probléma iránt.

Az embereket legtöbbször a testiséggel és az elmúlással kapcsolatos témák szokták feldúlni, ezek ábrázolása szokta átütni az ingerküszöböt, és ezek okozzák a legnagyobb vitákat. A szexualitás, szexuális aktus, vagy a nemi szervek ábrázolása, a széklet ürítés, vagy a széklet ábrázolása, holtak, gyilkosság ábrázolása stb. Ezek azok a dolgok, melyeket nehezen fogadunk el, még úgyis, hogy egy alkotáson keresztül köszönnek vissza ránk.

Gyakran nem értjük, egy művész miért is ábrázol ilyen dolgokat? Azt mondjuk ez undorító, közönséges, nem művészet stb.

Vajon miért gondoljuk így?

Ez az alapvető értékrendjeink kondicionálása miatt van így, melyben gyermekkorunk óta részünk van.

A természeti népeknél a szexualitás és az ürítés teljesen természetes, hétköznapi tevékenységek, ugyanolyan szükségletek, melyek a mindennapi élet szempontjából szükségesek, kifogyhatatlanok, és örömet okoznak, teljesen ugyanúgy mint pl. az evés, ivás és az alvás. Nem is fordítanak nagy gondot arra, hogy ezeket leplezzék. Érdekes módon e népek között, a frusztráció mint olyan gyakorlatilag nem létezik. Az a frusztráció, amely a civilizált nyugati kultúrákban szinte népbetegségnek számít.

Pszichológusok egybehangzó véleményei szerint eme frusztrációk jelentős része éppen az ilyenfajta elfolyástokból származik, a szexualitás és a természetes emberi szükségletek túlzott leplezésével, szégyenérzet kialakításával kezdődik.

 

Odd Nerdrum Twillight c. festményén egy nekünk háttal álló nő látható székelés közben. Ez vajon lehet egy műalkotás tárgya? Nerdrum vitathatatlanul nagy művész, de vajon mi szükség van egy ilyen, mondhatni bizarr kép megfestésére? Mit akarhat ezzel mondani?

Nerdum pont a fent említett frusztrációk, elfolytások ellen szólal fel ezzel a festménnyel. Rámutat arra, hogy a székletürítés egy természetes emberi tevékenység. Egy olyan hétköznapi cselekmény amely minden nap része életünknek, a napi rutinunknak. Ebben minden ember egyforma, hogy napjában legalább egyszer elsiet az illemhelyre a dolgát elvégezni.

 

Odd Nerdrum a festőgéniusz

Írtam egy hatalmas cikket Odd Nerdrumról, érdemes ezt is elolvasnod, ha még nem olvastad volna!
“Dolgát elvégezni”. Ej, ez a közhelyes mondat is de szépen körülríja azt, hogy tulajdonképpen ő “kakálni megy”, amit persze már így nem mondana ki társaságban senki, mert az illetlen lenne. Ezért inkább körülírja, (ezt is persze csak akkor, ha nagyon muszáj, hiszen ezt nem illik bejelenteni) úgy, hogy arról ilyenkor persze mindenki pontosan tudja, hogy miről van szó.

Ez ugyan az a tevékenység, amit kisgyermekként úgy csinálunk első időben, hogy lehet éppen a lakás közepén mindenki szeme láttára ülünk rá a bilire, és ha ügyesen beletaláltunk, akkor a körülőttünk álló felnőttek, nagy ovációval örvendtek neki, hogy milyen ügyesek voltunk. (Éppen van a családomban egy ilyen korú kisgyermek, ezért vagyok ilyen tájékozott.) Hogy e sikerélménnyel arra sarkalják a gyermeket, hogy legközelebb is a bilibe végezze a dolgát, és kialakuljon a szobatisztasága.

Aztán később ez a tevékenység valahogy átkerült az illemhely magányába, egyfajta napi kis titokká alakulva, amiről nem illik beszélni. Főleg nem illik azt egy festményen ábrázolni. (Természetesen figyelembe kell venni a nemiség érését, és az ezzel kapcsolatos természetes mértékű szemérmesség kialakulást is) De itt nem is a természetes mértékről van szó, hanem a társadalom felől gyakran érkező eltúlzott reakciókról!

Ugyanis a frusztráció nyilván nem egyenlő a normális értékekkel, hanem valamilyen eltúlzott reakciót jelent. A kialakulása sem normális reakcióknak köszönhető, hanem szélsőséges, eltúlzott tiltások, tabuk, reakciók következménye, melyek általában családon belül érik a gyermeket, hogy aztán felnőtt korra ez a frusztráltság kialakuljon benne.

Nem kívánom ezt kérdést tovább feszegetni, hiszen nem vagyok pszichológus, így minél mélyebben szaladok bele e témában, valószínűleg annál több hibát vétek. A lényeg tehát, a túlzásokon van.

Nerdrum ez ellen lép fel, a Twilight c. festményén keresztül. Persze az ő esetében ennek van egy átvitt értelme is. A kép alcíme a következő: “Íme a bennünk lévő ember, akit tisztelünk, és akitől félünk.”

A képet Nerdrum egyik legradikálisabb, legbizarrabb festményének tartják, amikor a kritikusokkal konzultált a képről, Nerdrum azt mondta a képre, hogy “Nem akarok sokkolni, de nem akarom elrejteni a valóság egyetlen részletét sem”.

A festménnyel Nerdrum a frusztráció, és az elfolytás Freudi értelemben vett társadalmi veszélyeire hívja fel a figyelmet, ugyanakkor a kép egyben azt is jelenti, hogy minden emberben van jó és rossz, vannak dolgok melyeket kitárunk, és vannak melyeket elleplezünk, de ezek mind hozzánk tartoznak, akár elismerjük akár nem, de az ember ezekkel együtt alkot egy egészet.

Nerdrum Twilight c. festményénél ugyanaz történik, mint amit Manet képével kapcsolatosan megbeszéltünk. Első ránézésre azt gondoljuk, hogy szimplán bizarr, taszító de valójában egy bizonyos szempontból álszent társadalmi értékrend problémáira hívja fel a figyelmet, és ezt oly módon teszi, hogy előbb előidézi azt a jelenséget, (álszemérmes felháborodás) ami ellen küzd. A létrejövő ellenséges reakciók, pedig igazolják magának a problémának a létezését!

Ugyanakkor Nerdrum esetében feltételezhető egy még rejtettebb jelentés is. A művészeti világ, és a kritikusok felől érkező támadások, mint frusztrációs forrásokra gondolok. Konkrétan, hogy Nerdrum küzd az ellen, hogy a hagyományos, klasszikus festészeti értékrendet, illetve a realista ábrázolási formákat megpróbálja kirekeszteni a modern művészeket pártoló vezető réteg, akik a művészvilágot irányítják. Ezek éles hangon bírálnak minden olyan művészt akik a múltban használt vizuális eszköztárral hoznak létre klasszikus realista alkotásokat. Művészként ezt is fel lehet fogni frusztrációnak, és a Twilight c. kép ez ellen is lehet egyfajta felszólalás. Sokat mondó a póz is, ahogyan a dolgát végző nő meg lett örökítve, hiszen a nézőnek háttal ábrázolta a művész.

Felfoghatjuk, úgy is, hogy a kritikusoknak megvetően a hátat fordít, és ha vulgárisan akarnánk kifejezni magunkat, a képnek lehet egy olyan jelentése is, hogy: “Sz’rok rátok!” 🙂

De ez már részemről csak puszta spekuláció, de nem lennék meglepve ha beigazolódna a sejtésem!

Egy-egy ilyen kép esetében joggal merül fel a kérdés, hogy egy-egy művész vajon normális e, avagy van valamilyen pszichés problémája!? Ezek azok a határok, amelyek talán még befolyásolhatják a megítélésünket, de a valóságban a példák azt mutatják, hogy a művészeti érték szempontjából nincs különösebb jelentősége annak, hogy ép volt e a művész elméje avagy sem. Lásd, Van Goghról egészen biztosan tudjuk, hogy elmebeteg volt, ez egy pszichológus vagy pszichiáter számára talán meg is magyarázza, miért úgy festett ahogy. Művészettörténeti szempontból mégiscsak őt nevezzük meg, mint a poszt impresszionista festészet és az expresszionista festészet egyik létrehozója, és jelenleg az ő festményei ott szoktak lenni az aukciókon, minden idők legdrágább festményei között.

Azt is érdemes figyelembe venni, hogy amint már az előző bejegyzésben megbeszéltük a különböző művészettörténeti korszakok, gyakran teljesen eltérő módon értékelik ugyanazt a kérdést. Így lehetett, hogy Van Gogh műveit a maga korában a szakértők sem becsülték sokra, és végül az utókor szemében Van Gogh festészete mégis az egyik legnagyobb és a legértékesebb műveket létrehozó művésze lett.

Tehát el kell fogadnunk azt a tényt, hogy amikor egy művész megnyilvánul, akkor azt többnyire az átlagnál mélyebb érzelmek, és gondolatiság kíséri. Továbbá mivel a művészek az alkotásokon keresztül folyton kitárulkoznak, lecsupaszítják önmagukat a nézők előtt, ezért hozzászoktak ahhoz, hogy sokkal kényesebb témákat is bátrabban feszegetnek mint az átlag ember. Ami egy átlag ember számára felvállalhatatlan, bizarr cselekedet lenne, azt egy művész a saját exhibicionizmusából kifolyólag, gyakran teljesen gátlástalanul véghezviszi, és megjeleníti a festészet eszköztárával Ebből a perspektívából nézve, pedig már érthetőbbé válik egy-egy szokatlan témájú alkotás létrehozása is.

Ha pedig végíg gondoljuk azt amit fent leírtam, és ami persze szintén csak egy kissé elfogult szubjektív vélemény részemről, akkor már is megérthetjük, hogy tulajdonképpen bár vannak un. szokások a művészetekben, hogy pl.. egy-egy dolgot szokás, vagy nem szokás, vagy éppen, hogyan szokás ábrázolni, de ezek nincsenek kőbe vésve, és a művészi individualizmus megengedi, hogy egy művész ezektől eltérjen, és akár bizarr festészet irányába tendáljon életművével.

Hogy ha megnézzük, hogy mire hívja fel a figyelmet Picasso a Guernicával vagy Nerdrum a Twilight-al, akkor már is látható, hogy van létjogosultsága e képeknek, még ha nem is szeretnénk éppen az otthonunk falán nézegetni őket.

Tehát egy műalkotásnak ahhoz, hogy művészeti értéke legyen nem kell szépnek lennie, akár még visszataszító is lehet. De sose feledjük, lehet, hogy éppen a műalkotásra adott átlagos reakciónk magyarázza meg, és legitimizálja az alkotást magát, ahogyan láttuk Manet és Nerdrum képeinél is!

Így amikor egy polgárpukkasztó, vagy éppen első ránézésre felháborító, bizarr ábrázolást látunk, mindíg gondoljunk arra, hogy a műalkotáson látható téma legitimitása többnyire kontextus kérdése. Függ attól, hogy Ki? Mikor? Miért? Kinek? és Hogyan?  Festette azt.

Ha feltesszük ezeket a kérdéseket, akkor gyakran a válaszokban rejlik az elsőre nem látható értelem, ami segít abban, hogy más szemmel nézzünk az adott alkotásra. Így végül is más szemmel nézünk arra is, amit eddig bizarr festészetnek láttunk.

 

Ezt már láttad?

Te mit gondolsz a fenti kérdésről? Szívesen olvasnám a véleményedet, itt lentebb a “hozzászólások között”!

 

Ha tetszett a cikk kérlek oszd meg a facebookon!